Valaki segítséget kér Öntől.
Át tudnád venni helyettem a szombati műszakot?
Ön azonban nem akarja. Nehéz hete volt, és a szombatot szabadon szerette volna hagyni.
Mégis azon kapja magát, hogy ezt mondja:
Nos… talán meg tudnám oldani.
Nem azért, mert meggondolta magát.
Hanem azért, mert amikor arra gondol, hogy azt mondja „nem”, kellemetlen bűntudatot érez.
- Mi van, ha csalódást okozok a másiknak?
- Mi van, ha önzőnek fog tartani?
- Mi van, ha megharagszik?
- Nem kellene mégis segítenem neki?
Így aztán néha olyan dolgokba is beleegyezünk, amelyeket valójában nem akarunk megtenni.
A bűntudat nem jelenti azt, hogy rosszat tesz
Talán ez a legfontosabb dolog.
Ha bűntudatot érez egy elutasítás után, az nem jelenti automatikusan azt, hogy rosszul utasított el valamit.
A bűntudat egyszerűen azért is kialakulhat, mert csalódást okozott valakinek.
Képzelje el:
Eljössz hétvégén? Régóta nem láttunk egymást.
Ön ezt válaszolja:
Ezúttal nem megyek. Hétvégén pihennem kell.
A másik embernek ez rosszul eshet.
Önnek pedig rosszul eshet, hogy csalódást okozott neki.
A két dolog egyszerre is lehet igaz.
Csalódást okozhat valakinek anélkül, hogy ártana neki vagy bármi rosszat tenne.
A „nem” nem az ember elutasítása
Amikor egy hozzánk közel álló ember kérését utasítjuk el, könnyen úgy érezhetjük, hogy magát az embert utasítjuk el.
Pedig:
Ma nincs kedvem találkozni.
nem ugyanaz, mint:
Nem akarok veled találkozni.
És:
Ezúttal nem tudok segíteni neked.
nem ugyanaz, mint:
Nem vagy fontos nekem.
Ön egy konkrét kérést utasít el, nem az ember értékét vagy az egész kapcsolatot.
Éppen ez a különbségtétel segíthet, amikor egy elutasítás után bűntudat jelentkezik.
Nem kell „elég jó” indokkal rendelkeznie
A bűntudatra adott gyakori reakció a hosszú magyarázkodás.
Tényleg nagyon szívesen mennék, de ez a hét borzasztóan nehéz volt, és még be kell fejeznem valamit, ráadásul mostanában rosszul alszom, úgyhogy ha nem bánod…
Mintha elegendő bizonyítékot kellene felmutatnunk ahhoz, hogy a másik megengedje nekünk, hogy nemet mondjunk.
Pedig gyakran elég ennyi:
Köszönöm a meghívást, de ezúttal nem megyek.
Vagy:
Szombaton nem tudom elvállalni.
Természetesen elmondhatja az okot. Közeli kapcsolatokban a magyarázkodás teljesen természetes.
A különbség abban rejlik, hogy azért magyaráz-e valamit, mert meg szeretné osztani, vagy azért védekezik, mert szüksége van arra, hogy a másik jóváhagyja a döntését.
Kedvesen is elutasíthat
Az asszertív „nem” nem kell, hogy kemény legyen.
Nem kell ezt mondania:
Nem. Ez a te problémád.
De ugyanígy azt sem kell mondania:
Annyira sajnálom, tényleg bocsánatot kérek, remélem, nem haragszol rám…
Elismerheti a másik helyzetét, miközben elutasítja a kérést:
Értem, hogy ez sokat segítene neked. Én azonban ezúttal nem tudom elvállalni.
Vagy:
Szívesen találkoznék veled, de ma otthon kell maradnom. Megbeszélhetünk egy másik napot.
Az empátia nem jelent egyetértést.
Megértheti, mire van szüksége a másiknak, anélkül hogy kötelessége lenne teljesíteni az igényét.
Vigyázzon az olyan „nemmel”, amely valójában azt jelenti: „győzz meg”
Néha az elutasítástól való félelmünkben bizonytalanul válaszolunk:
Én nem tudom…
Talán nem nagyon alkalmas nekem…
Majd meglátom, hogy meg tudom-e oldani…
A másik ember ekkor talán egyáltalán nem veszi észre, hogy elutasítottuk.
Ezért folytathatja:
Kérlek, hiszen csak egy kis időre lenne szükség.
Mi pedig úgy érezzük, hogy nyomást gyakorol ránk.
Pedig valójában még nem mondtuk ki világosan a döntésünket.
Ha már tudja, hogy valamit nem akar, érthetőbb lehet ezt mondani:
Nem, ezúttal nem tudom.
Az egyértelműség nem feltétlenül udvariatlan.
Sőt, tisztességesebb lehet a másikkal szemben, mint egy bizonytalan „talán”, ha már előre tudja, hogy a válasz nem.
Mi van, ha a másik csalódik?
Előfordulhat.
És éppen ez szokott az elutasítás legnehezebb része lenni.
Ön ezt mondja:
Ma nem megyek.
A másik pedig ezt válaszolja:
Sajnálom. Már vártam, hogy találkozzunk.
Hajlamosak vagyunk gyorsan megszüntetni a kellemetlen érzést:
Jól van, akkor mégis elmegyek.
Csakhogy a másik ember csalódása önmagában nem bizonyítja, hogy meg kellene változtatnunk a döntésünket.
Elfogadhatja a másik érzelmét:
Értem. Én is sajnálom, hogy nem találkozunk.
Miközben megtartja a döntését:
Ma azonban tényleg nem megyek.
Nem kell meggyőznie a másikat arról, hogy elégedett legyen az elutasításával.
Mi van, ha megpróbálja meggyőzni?
Egy újabb kérdés vagy egy másik megoldás keresésére tett kísérlet még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tartja tiszteletben az elutasítását.
És legalább egy órára nem tudnád vállalni?
Megfontolhatja az ajánlatot.
Ha azonban a válasza változatlan marad, nem kell minden alkalommal újabb érvet kitalálnia.
Nem, ma egy órára sem szeretném. Beszéljük meg máskor.
Ha a másik folytatja:
Akkor ezek szerint nem is vagyok olyan fontos neked.
nagyon csábító lehet elkezdeni az ellenkezőjét bizonygatni:
Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a múlt héten én…
Ezzel azonban a beszélgetés a döntéséről a kapcsolatuk bizonygatására terelődik.
Ehelyett mondhatja ezt:
Sajnálom, hogy így látod. Az viszont, hogy ma nem megyek, nem jelenti azt, hogy nem vagy fontos nekem.
A határát pedig nem kell tovább védelmeznie.
Az elutasítás nem mindig határhúzás
Az is fontos, hogy ne tévessze össze a saját határát azzal a joggal, hogy a másik ember helyett döntsön.
Nem akarom, hogy a barátaiddal járj el otthonról.
nem ugyanaz, mint elutasítani egy olyan kérést, amely Önt érinti.
A kapcsolatokban az igényeknek és a határoknak mindkét fél esetében helyük van.
Ahogy Önnek joga van ezt mondani:
Nem, ma nincs kedvem.
a másik embernek is joga van nemet mondani Önnek.
Ezért az egészséges kommunikáció nem csupán az elutasítás képessége. Hanem az elutasítás elfogadásának képessége is.
Amikor először igent mondott
Lehet, hogy automatikusan beleegyezett, és csak később jött rá, hogy valójában nem akart igent mondani.
Még ekkor sem feltétlenül késő.
Mondhatja ezt:
Amikor megkérdeztél, túl gyorsan mondtam igent. Most látom, hogy nem fog menni. Sajnálom, hogy megváltoztatom, de vissza kell vonnom a válaszomat.
Természetesen a helyzettől függ. Ha valaki már jelentősen a promessa alapján rendezte el a dolgait, tisztességes figyelembe venni a változtatás hatását is.
De önmagában az, hogy egyszer igent mondott, nem jelenti azt, hogy soha többé nem gondolhatja át a döntését.
Az egyszerű „nem” három részből állhat
Ha nem tudja, hogyan fogalmazza meg az elutasítást, segíthet egy egyszerű szerkezet:
Elismerés → elutasítás → esetleges alternatíva
Például:
Köszönöm, hogy hozzám fordultál. Ezúttal nem tudok segíteni ebben. Jövő héten viszont megnézhetem.
Vagy csak ennyi:
Köszönöm a meghívást. Ezúttal nem megyek.
Nem kell minden alkalommal alternatívát kínálnia.
És mindenekelőtt: ne csak azért kínáljon alternatívát, hogy enyhítse a saját bűntudatát.
A cél nem az, hogy ne érezzen bűntudatot
Lehet, hogy még e cikk elolvasása után sem fogja kellemesen érezni magát, amikor elutasít valamit.
Ez rendben van.
Nem az a cél, hogy eljusson oda, ahol egyáltalán nem érdekli, hogy csalódást okozott valakinek.
A cél az, hogy fel tudja tenni magának a kérdést:
Most olyasmit fogok tenni, amit valóban szeretnék, vagy főleg azért mondok igent, hogy ne kelljen elviselnem a kellemetlen érzést, ami abból fakad, hogy nemet mondok?
Néha úgy dönt, hogy eleget tesz a másik kérésének.
Máskor elutasítja.
Az a fontos, hogy az „igen” valóban igent jelentsen, és a „nem” nem maradhasson, még akkor is, ha nem érzi magát tökéletesen közben.
A nemet előre gyakorolni sokkal könnyebb
Olvasás közben ez a mondat:
Értem, hogy ez segítene neked, de ezúttal nem tudom.
elég egyszerűnek tűnik.
A valódi beszélgetésben azonban a másik ember ezt válaszolja:
Kérlek. Én ezt érted megtenném.
És hirtelen sokkal nehezebb kitartani a válaszunk mellett.
Éppen az ilyen helyzeteket gyakorolhatja biztonságosan a Duovio segítségével.
Egy virtuális ember kér Öntől valamit, Ön a saját szavaival válaszol, ő pedig reagál az elutasítására. Így gyakorolhatja, hogyan mondjon nemet egyértelműen és tiszteletteljesen, felesleges magyarázkodás nélkül - és közben azt is megtapasztalhatja, mit tesz, amikor a másik fél nem fogadja el az első elutasítását.