Valaki segítséget kér Öntől.
Elvállalnád helyettem a műszakot szombaton?
Ön azonban nem szeretné. Nehéz hete volt, a szombatot pedig szabadon szerette volna hagyni.
Mégis azon kapja magát, hogy ezt mondja:
Hát… azt hiszem, el tudnám vállalni.
Nem azért, mert meggondolta magát.
Hanem azért, mert amikor arra gondol, hogy azt mondja: „nem”, kellemetlen bűntudatot érez.
- Mi van, ha csalódást okozok neki?
- Mi van, ha önzőnek fog tartani?
- Mi van, ha megharagszik?
- Talán mégis segítenem kellene neki?
Így néha olyan dolgokba is beleegyezünk, amelyeket valójában nem szeretnénk megtenni.
A bűntudat nem jelenti azt, hogy valami rosszat teszünk
Talán ez a legfontosabb dolog.
Ha bűntudatot érez az elutasítás után, az nem jelenti automatikusan azt, hogy rosszul utasított el valakit.
A bűntudat egyszerűen abból is fakadhat, hogy csalódást okozott valakinek.
Képzelje el:
Eljössz hétvégén? Régóta nem találkoztunk.
Ön így válaszol:
Ezúttal nem megyek. Hétvégén pihennem kell.
A másik embernek ez rosszul eshet.
Önnek pedig rosszul eshet, hogy csalódást okozott neki.
A két dolog egyszerre is igaz lehet.
Okozhat csalódást valakinek anélkül, hogy ártana neki vagy bármi rosszat tenne.
A „nem” nem az ember elutasítása
Amikor elutasítjuk egy hozzánk közel álló ember kérését, könnyen az az érzésünk támad, mintha magát az embert utasítanánk el.
Pedig:
Ma nincs kedvem találkozni.
nem ugyanaz, mint:
Nem akarok veled találkozni.
És:
Ezúttal nem tudok segíteni neked.
nem ugyanaz, mint:
Nem számítasz nekem.
Egy konkrét kérést utasít el, nem az ember értékét vagy az egész kapcsolatot.
Éppen ez a különbségtétel segíthet, amikor az elutasítás után bűntudatot érez.
Nem kell „elég jó” indokkal rendelkeznie
A bűntudatra adott gyakori reakció a hosszas magyarázkodás.
Nagyon szívesen mennék, de ez a hét borzasztóan nehéz volt, és még be kell fejeznem valamit, ráadásul mostanában rosszul alszom, úgyhogy ha nem bánod…
Mintha elegendő bizonyítékot kellene felmutatnunk ahhoz, hogy a másik megengedje nekünk, hogy nemet mondjunk.
Pedig gyakran ennyi is elég:
Köszönöm a meghívást, de ezúttal nem megyek.
Vagy:
Szombaton nem tudom elvállalni.
Természetesen elmondhatja az okát. Közeli kapcsolatokban a magyarázkodás teljesen természetes.
A különbség abban rejlik, hogy azért magyaráz-e valamit, mert meg szeretné osztani, vagy azért védekezik, mert szüksége van arra, hogy a másik jóváhagyja a döntését.
Kedvesen is elutasíthat
Az asszertív „nem”-nek nem kell keménynek lennie.
Nem kell ezt mondania:
Nem. Ez a te problémád.
De ugyanígy ezt sem kell mondania:
Annyira sajnálom, tényleg bocsánatot kérek, remélem, nem haragszol rám…
Elismerheti a másik helyzetét, és közben elutasíthatja a kérést:
Megértem, hogy ez sokat segítene neked. Én azonban ezúttal nem tudom elvállalni.
Vagy:
Szívesen találkoznék veled, de ma otthon kell maradnom. Egyeztessünk egy másik napot.
Az empátia nem jelent egyetértést.
Megértheti, mire van szüksége a másiknak anélkül, hogy kötelessége lenne kielégíteni ezt a szükségletet.
Vigyázzon az olyan „nem”-mel, amely valójában azt jelenti: „győzz meg”
Néha az elutasítástól való félelmünkben homályosan válaszolunk:
Én nem is tudom…
Talán nem igazán alkalmas nekem…
Majd meglátom, hogy sikerül-e…
A másik ember ilyenkor lehet, hogy egyáltalán nem veszi észre, hogy elutasítottuk a kérést.
Ezért folytathatja:
Kérlek, hiszen csak egy kis időre lenne szükség.
Mi pedig úgy érezzük, hogy nyomást gyakorol ránk.
Pedig valójában még nem mondtuk ki világosan a döntésünket.
Ha már tudja, hogy valamit nem szeretne, érthetőbb lehet ezt mondani:
Nem, ezúttal nem tudom.
Az egyértelműség nem feltétlenül udvariatlan.
Sőt, tisztességesebb lehet a másikkal szemben, mint egy bizonytalan „talán”, ha már előre tudja, hogy a válasz nem.
Mi van, ha a másik csalódik?
Csalódhat.
És éppen ez szokott az elutasítás legnehezebb része lenni.
Ön azt mondja:
Ma nem megyek.
A másik pedig ezt válaszolja:
Sajnálom. Vártam, hogy találkozzunk.
Hajlamosak vagyunk gyorsan megszüntetni a kellemetlen érzést:
Jól van, akkor mégis elmegyek.
Csakhogy a másik ember csalódása önmagában nem bizonyítja, hogy meg kellene változtatnunk a döntésünket.
Elfogadhatja az érzelmét:
Értem. Én is sajnálom, hogy nem találkozunk.
Miközben megtarthatja a döntését:
De ma tényleg nem megyek.
Nem kell meggyőznie a másikat arról, hogy elégedett legyen az elutasításával.
Mi van, ha győzködni kezd?
Egy újabb kérdés vagy egy másik megoldás keresésére tett kísérlet még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tartja tiszteletben az elutasítását.
És legalább egy órára nem tudnád elvállalni?
Átgondolhatja az ajánlatot.
Ha azonban továbbra is ugyanaz a válasza, nem kell minden alkalommal újabb érvet kitalálnia.
Nem, ma egy órára sem szeretném elvállalni. Majd egyeztetünk máskor.
Ha a másik folytatja:
Akkor ezek szerint nem is igazán számítok neked.
nagyon csábító lehet elkezdeni az ellenkezőjét bizonygatni:
Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a múlt héten én…
Ezzel azonban a beszélgetés a döntéséről átkerül annak bizonygatására, hogy milyen a kapcsolatuk.
Ehelyett mondhatja:
Sajnálom, hogy így látod. Attól, hogy ma nem megyek el, még nem jelenti azt, hogy nem számítasz nekem.
És a határát sem kell tovább magyaráznia.
Az elutasítás nem mindig határhúzás
Az is fontos, hogy ne keverje össze a saját határát azzal a joggal, hogy a másik emberről döntsön.
Nem akarom, hogy a barátaiddal járj el.
nem ugyanaz, mint elutasítani egy olyan kérést, amely Önt érinti.
A kapcsolatokban a szükségletek és a határok mindkét felet megilletik.
Ahogy Önnek joga van azt mondani:
Nem, ma nincs hozzá kedvem.
úgy a másik embernek is joga van nemet mondani Önnek.
Az egészséges kommunikáció ezért nem csupán az elutasítás képessége. Hanem az elutasítás elfogadásának képessége is.
Amikor először igent mondott
Lehet, hogy automatikusan beleegyezett, és csak később jött rá, hogy valójában nem akart igent mondani.
Még akkor sem feltétlenül késő.
Mondhatja ezt:
Amikor megkérdeztél, túl gyorsan mondtam igent. Most látom, hogy nem fog menni. Sajnálom, hogy meg kell változtatnom a döntésemet, de vissza kell vonnom a válaszomat.
Természetesen a helyzettől függ. Ha valaki már jelentősen az Ön ígéretéhez igazította a terveit, tisztességes figyelembe venni a változtatás hatását is.
De önmagában az, hogy egyszer igent mondott, nem jelenti azt, hogy többé soha nem gondolhatja át a döntését.
Az egyszerű „nem” három részből állhat
Ha nem tudja, hogyan fogalmazza meg az elutasítást, segíthet egy egyszerű szerkezet:
Elismerés → elutasítás → esetleges alternatíva
Például:
Köszönöm, hogy hozzám fordultál. Ezúttal nem tudok segíteni ebben. Jövő héten azonban ránézhetek.
Vagy csak ennyi:
Köszönöm a meghívást. Ezúttal nem megyek.
Nem kell minden alkalommal alternatívát kínálnia.
És mindenekelőtt: ne csak azért kínáljon alternatívát, hogy enyhítse a saját bűntudatát.
A cél nem az, hogy ne érezzen bűntudatot
Lehet, hogy még e cikk elolvasása után sem fogja kellemesen érezni magát, amikor elutasít valamit.
Ez rendben van.
Nem az a cél, hogy eljusson oda, ahol egyáltalán nem számít, hogy csalódást okozott valakinek.
A cél az, hogy fel tudja tenni magának a kérdést:
Most olyasmit teszek, amit valóban szeretnék, vagy főként azért mondok igent, hogy ne kelljen elviselnem a kellemetlen érzést, amelyet a nemet mondás vált ki?
Néha úgy dönt, hogy eleget tesz a másik kérésének.
Máskor elutasítja.
Az a fontos, hogy az „igen” valóban igent jelentsen, a „nem” pedig nem maradhasson, még akkor is, ha közben nem érzi magát tökéletesen.
A „nem” gyakorlása sokkal egyszerűbb
Olvasás közben ez a mondat:
Megértem, hogy ez segítene neked, de ezúttal nem tudom.
elég egyszerűnek tűnik.
A valós beszélgetésben azonban a másik ember ezt válaszolja:
Kérlek. Én ezt megtenném érted.
És hirtelen sokkal nehezebb kitartani a válasza mellett.
Éppen az ilyen helyzeteket próbálhatja ki biztonságos környezetben a Duovio segítségével.
Egy virtuális ember kér Öntől valamit, Ön a saját szavaival válaszol, ő pedig reagál az elutasítására. Így gyakorolhatja, hogyan mondjon nemet világosan és tisztelettel, felesleges magyarázkodás nélkül - és közben azt is megtapasztalhatja, mit tesz akkor, ha a másik fél nem fogadja el az első elutasítását.